1988-ban szombatra esett október 22. Katonai szolgálati időmet töltve reggel még csak annyiban volt számomra ennek jelentősége, hogy „eltávra” megyek és utazhatok valakihez, aki akkor fontos volt nekem. Délután az egyik barátomnál öltöztem civilbe, aki útravalóként felajánlotta a Beszélő, szamizdat kiadvány épp megjelent számát. Jellegére tekintettel jobbnak tűnt egy napilapba bekötni, hogy senkit ne zavarjon a vonaton, ha olvasom. A kiadvány azt a célt szolgálta, hogy olyan hírekről is tudjon az ember, mely kimarad a hivatalos média közléseiből. Ha nem a rendszerről alkotott képemet árnyaltam, akkor – stílszerűen az úti célomhoz – Emerson Lake & Palmer Love Beach lemezét hallgattam.

Úgy adódott még stoppolnom is kellett. Akik megálltak, okkal tették. Míg a malaclopóm tartalmát pakoltatták a motorháztetőre, csak akkor mozdult meg bennem valami, mikor a Beszélőre gondoltam. Az ő érdeklődésüket is felkeltette; talán én is szimpatikus lehettem, mert nagyon kényszerítettek, hogy beszálljak a kocsijukba. A helyi laktanyában kötöttünk ki, ahol 3 okra tekintettel – az egyik tiltott irodalom birtoklása – előállítottak. De éjjel 11.00-kor már le is ülhettem a kemény priccsre. 15 watt gondoskodott reggelig a hangulatvilágításról, a magasra tett, nyitott ablak pedig a frissességről. Biztos nem akartak zavarni, mert egyedül lehettem a cellában. Csak a nagy értetlenség, kétségbeesés, tehetetlenség, magány, csalódottság és az igazságtalanság érzése volt a társam.

Akkor ezt éreztem, ennyit tudtam. „Engedjenek ki! Ártatlan vagyok!” – legszívesebb ezt kiabáltam volna ököllel dörömbölve az ajtón. De nem tettem. Magamba zuhantam. Civil ruhás elhárítósok voltak, akik megálltak és igazoltattak, majd ide szállítottak. Kiskatonaként ennek következménye, kihatása teljesen bizonytalan, kiszámíthatatlan volt számomra. Bár utóbb a folytatás tanulsága is hasznomra vált, mégis a „miértek”-nél sokkal többre jöttem rá hat hónappal később. Valaki azt mondta, hogy minden, a bensőmet akkor feszítő kérdésre a Biblia adja meg a választ. Elkezdtem olvasni. (Hálás vagyok dr. Makrai Tibornak, katona-és szobatársamnak akkori tanácsáért, a beszélgetésekért, minden áldott segítségéért.) Megtaláltam, hogyan élhetek szeretetben és nagybetűs Emberként: Krisztust követve! Az október 22-én és másnap a velem történt események más megvilágításba kerültek, más nézőpontból tekintettem vissza a fogdai időszakra is. Ott mégsem voltam egyedül, Isten jelen volt. De nem tudtam ezt, ezért nem is szólítottam meg Őt. Az egóm viszont óriási ütést kapott akkor. Ez később segítséget jelentett a régi gondolkodásom tudatos lerombolásához, hogy valami új valósulhasson meg bennem Isten által. Az akkori rendszer képviselői majd 30 évvel az 1956-os eseményeket követően is féltek, készenlétben voltak. Én is. Ők is és én is más miatt. Akkor még sem ők, sem én, egyikünk sem tudhatta, hogy egy évvel később nemzeti ünnep lesz október 23.